Béres Iván
1941. június 6-án született. A forradalom előtt ipari tanuló, majd a Corvin közben harcolt. A forradalom után megúszta a számonkérést, tímárként, majd tehergépkocsi sofőrként dolgozott.
Lövéseket hallottam a Múzeum körút felől. A Verseny Áruház mögött lévő ház kapualjába tudtam bemenekülni. Onnan láttam, a fehér köpenyesek a Múzeum körút irányába tartanak egy teherautón. Úgy kilőtték a ruszkik szegény srácot, hogy bukfencezett ki a teherautóból. Orvos volt-e, vagy nem, azt nem tudom, de fehér köpeny volt rajta, nagy vöröskereszt a tehergépkocsi oldalán. A teherautónak meg kellett állnia, kigördültek az orosz harckocsik a Múzeum körútról, és végig jöttek a Rákóczi úton. Harckocsik! Ilyenkor a sánta is úgy tudott futni, hogy az nem igaz! Pillanatok alatt kiürült a Rákóczi út.
Őrült nagy lövöldözés kezdődött. Én meg egyszerűen nem tudtam, mi ez. Forradalom? Ez a szó eszembe sem jutott.
Ahogy vége lett a lövöldözésnek, a Verseny Áruház mellett egy ZIL* teherautót láttam. Az első kerekével fent volt a járdán. Egy orosz katona feküdt mellette. A földön egy karabély. Odamentem. Nem tudom, hogy kié lehetett a karabély, mert nem orosz volt, hanem magyar. Fölkaptam és megnéztem, hogy van-e benne golyó. Ahogy fölhúztam, mindjárt kipattant egy golyó belőle. A katona, aki a járdán feküdt, meg volt sebesülve, halálsápadtan nézett rám. Félig nyitva volt a szeme. Látta a kezemben a karabélyt. Rám nézett és fölemelte a kezét, de csak az egyik kezét tudta fölemelni. Nem lőttem rá, mert sebesültre nem lövünk. Mi lett az orosz katonával, nem tudom. A karabély nálam maradt.
A forradalmat leverték, és megalakultak a karhatalmista** csoportok. A harmadik szomszédunkban lakott egy osztálytársam. Egyszer megláttam az apját karhatalmista egyenruhában. Megkérdeztem a sráctól: – Te, mi van, Kádár-pribék lett az apád? – A családom nagyon féltett, mert a környéken mindenki tudta, hogy benne voltam a forradalomban, de nem történt semmi. A hetvenes években a Füredi úti lakótelepen sétálgat az osztálytársam apja bottal. Köszönök neki: – Csókolom, Garamvölgyi bácsi! – Már kezdett szürkülni. – Szerbusz – mondja – Iván, te vagy az?
Emlékszel fiam, amikor azt mondtad a Lacinak, hogy Kádár-pribék lett az apád?
Tudod, fiam, hogy én mentettelek meg téged a letartóztatástól? A névsorból én, a karhatalmista százados tüntettem el a nevedet! – S hogy miért mentett meg? A nagyanyám fehérnemű-varrónő volt. Az ötvenes években rengeteg inget varrt a Garamvölgyi bácsinak, aki akkoriban a Tanácsnál*** dolgozott, és sok fehér ing kellett neki. Talán ennek köszönhetem, hogy megúsztam az egészet és most itt ülök.
* A „ZIL” szovjet gyártmányú teherautó márka.
** Karhatalmista csoportok a forradalom leverése után jönnek létre, mint afféle mozgékony és rugalmas rendfenntartó alakulatok részben egykori ávósokból, részben rendőrökből és katonákból.
*** A „tanács” a szocializmus önkormányzata, helyi igazgatási szerve.