Bocskay T. József
1925. március 25-én, Napkoron született. A forradalom előtt politikai rab volt, vájárként dolgozott. A forradalom alatt a Tatabánya környéki bányászokkal érkezett Budapestre, ahol részt vett a fegyveres harcokban. A forradalom leverése után külföldre menekült, az Egyesült Államokban magyar étterme volt.
Megindult a suttogás 25-én reggel, hogy néma tüntetés lesz Tatabányán az aknásziskola előtt. Én is ott voltam. A barátommal, Repke Sanyival, a tömeg előtt mentünk. Közben megjött Budapestről egy személyautó, amiből egyetemisták szálltak ki, akik szavalatokat tartottak, és buzdító beszédeket mondtak. Egyszer csak arra jött egy platós teherautó. Egy civil vezette a kocsit, mellette ült egy hadnagy. A kocsin mordályok voltak, velük akarták felfegyverezni Tatabánya környéki, rendszerhez hű bányászokat. A fegyverek szétszóródtak az emberek között, a hadnagy meg elmenekült. Valaki kitalálta, hogy menjünk a Városparancsnokságra. A Városparancsnokság egy kis parasztház volt. – Jöjjön ki a Városparancsnok! – kiabáltuk. Nem jött ki. – Dobják ki a fegyvereket! – nem dobták ki.
Két srác és én beugrottunk a kertbe, ahol csak egy százados és egy főhadnagy lapult. Na, most hova menjünk?
Menjünk el a rendőrségre! Valaki azt mondta, hogy a fogda tele van szabadságharcosokkal. Elmentünk oda is, a rendőrök nem ellenkeztek, azt mondták: – Jöjjön be egy bizottság és nézze meg, hogy az épületben csak zsiványok vannak! – Így is volt. Onnan is elhoztunk azért egy pár fegyvert. Valaki azt mondta erre, hogy rosszul csináljuk, mert a Főosztályra kell menni. Minden nagyobb városban volt egy úgynevezett Főosztály, ott voltak az ávósok. Lehettünk vagy ezerkétszázan, akik az elé a Főosztály elé mentünk. Ez persze már egy komolyabb épület volt. A kapuban álló őrmesternek azt mondtuk, hogy megrohamozzuk az épületet, ha nem enged be. Az őrmester azt mondta: – Kérem, felőlem! – és kinyitotta az ajtót. Egyetlen tiszt sem volt az épületben. – Hol a fegyverraktár kulcsa? – kérdeztük. Azt mondták: – Nem tudjuk, nem ránk bízzák. – Azért előkerült a kulcs. Annyi fegyver volt, hogy mindenkinek jutott. Elfoglaltuk az épületet, gondoltuk, most pediglen megyünk a tanácselnökhöz. Voltunk nála is, mindent megígért, próbálta lecsillapítani a népet. Erre valaki azt mondta, hogy irány a laktanya. Mert mi teherautókat kértünk a tanácselnöktől, mondván, megyünk fel Pestre, Pest felmentésére. Ő meg azt válaszolta, hogy teherautókat nem tud adni.
Ott állt egy sárga Pobeda*, benne a sofőrrel. Kérdem: – Kié a kocsi? – Hát a tanácselnöké. – Mondom neki: – Volt!
– Beültünk a kocsiba páran, és indultunk a laktanyához. Tisztek ott se voltak, a garázskulcsot és a lőszerraktár kulcsát viszont megkaptuk. Teherautót nem találtunk. – Menjünk az Ikaruszhoz! – A városi buszközlekedésnek ugyanis ott volt a garázsa. Így aztán lett tizenhat Ikaruszunk** és négy teherautónk. Elindulhattunk Budapest felé.
* A „Pobeda” lengyel gyártmányú személygépkocsi, az ’50-es évek kedvelt reprezentatív márkája.
** Az „Ikarusz” a magyar ipar által gyártott autóbusz márkaneve.