Csépány Valéria
1937-ben Ózdon született. A forradalom előtt gépírónő, majd a Széna téri felkelőcsoport mellett ápolónőként tevékenykedett, életeket mentett mindkét oldalon. 1957 februárjában letartóztatták és első - valamint másodfokon is egy év hat hónap börtönre ítélték. 1958-ban szabadult. Később munkásként dolgozott.
Budapestre gyalog jöttünk be Pilisszentivánról. Kikötöttünk a Széna téren. Én nagyon lelkes voltam, hordtam a fiúknak a teát. Egészségügyi tanfolyamot végeztem, értettem hozzá, hogyan kell kötözni a sebesülteket. Később átmentem a Maros utcába egy laktanyába. Teát főztem, sebesülteket kötöztem. Rendes orvos mellett dolgoztam. A sebesülteket bevittük a János kórházba. Fehér köpenyem és vöröskeresztes jelvényem volt. Néztük az ablakból a lövöldözést, volt, amikor golyózápor közepette mentem ki a sebesültért. Nyolcan-tizen lehettünk. Szaladoztam a többi kislány között én is. Mindig azt hittem, hogy a Maléter* tárgyalt a parancsnokunkkal, Szabó bácsival, amikor velem küldték be a kávét. Utólag derült ki, hogy nem is Maléter volt, hanem valaki más.
A tárgyaláson tizennyolcan lehettünk. Én a legutolsó rendű vádlott voltam, első- és másodfokon is másfél évet kaptam. Az egészet leültem, egy nap engedményt nem kaptam.
1958. július 30-án szabadultam. Egy fiatal nagyon sok mindent elfogad. Volt bennem egy kis dac is, ha a többiek szenvednek, akkor szenvedjek én is!
Nem voltam lelkileg összetörve, csak amikor az öt fiút halálra ítélték. Ki is végezték őket. Egyetlen egy emlékem volt a fiúktól, hogy a tárgyalásig egy fehér zsebkendőt hímeztek nekem, de olyan szépet, hogy én sem tudtam volna úgy megcsinálni. Honnan szedték a színes cérnát hozzá, nem tudom. Könyvet hímeztek bele és Madách idézetet varrtak rá: Ember küzdj és bízva bízzál!** Sokáig őriztem a kendőt. Elővettem, kimostam, bevasaltam, megnézegettem és visszaraktam. Aztán szőrén szálán eltűnt. Festettünk a lakásban, pakolás közben veszett el. Valakinek meg akartam mutatni és nem találtam.
Állandóan menni kellett a rendőrségre jelentkezni. Elhelyezkedtem valahová, jól dolgoztam vagy se, egy hét múlva az utcán találtam magamat. Pedig nemigen dicsekedtem az ’56-os részvételemmel, de azért mindig kiderült. Amikor a Kőbányai Sörgyárhoz mentem, megnézte a főkönyvelő a munkakönyvemet***, és azt kérdezte:
– Maga miért nem tud egy munkahelyen megállapodni? Maga ilyen megbízhatatlan munkaerő és most én fölvegyem ide magát?
– Nem szólhattam neki semmit. Az volt a szerencsém, hogy voltak jó barátaim és ők segítettek elhelyezkedni a Gázkészülékgyárban. Itt dolgoztam aztán segédmunkásként.
* Maléter Pál katonatiszt, a Nagy Imre kormány hadügyminisztere. A forradalom után a szovjetek letartóztatták, a magyar bíróság halálra ítélte, 1958-ban kivégezték.
** Madách Imre (1823-1864) költő.
*** A munkakönyv a munkaviszony regisztrálására szolgált.