Dobrosi Lajos
1934. december 28-án Derecskén született. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezredben lövegrajparancsnok, a budapesti úgynevezett Juta-dombnál tűzharcba keveredtek a szovjet hadsereggel. Ezért 1957 novemberében letartóztatták, első fokon halálraítélték, majd később a másodfokú bíróság is jóváhagyta a halálos ítéletet. 150 napig ült a halálos zárkában. Végül az Elnöki Tanács kegyelemből ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. 1970-ben szabadult, utána bánya asztalosként dolgozott.
1954. november 1-jén vonultam be Esztergomba a 6723 légvédelmi tüzérosztályhoz. Lövegraj parancsnok lettem a 37 milliméteres könnyű légvédelmi gépágyúnál. A löveget hatan kezeltük. Az egyes kezelő jobbra fordítja a löveget, és célra tart, a kettes kezelő felfele és lefele fordítja a löveget és célra tart, a hármas kezelő az iránytömböt állítja, mindig a célnak megfelelően, a négyes kezelő tölt, az ötös kezelő a lőszert adogatja, a hatos kezelő a lőszeresládából szedi ki a lőszert. A lövegek, amiket használtunk, a második világháborúból visszamaradt szovjet mintájú lövegek voltak. Diósjenőn és Nagyorosziban voltunk éleslövészeten. Kiváló volt a lövegrajunk. Repülőre és harckocsira is lőttünk. A harckocsinak a lánctalpára kellett célozni, mert azt le tudta szakítani a lövedék, bár a páncélt nem ütötte át. Szigorú, fegyelmezett volt a katonaéletünk. Parancsnokunk Szabó Pál őrnagy volt, közvetlen parancsnokom Hernádi Gyula hadnagy, ütegparancsnokom Kicska János főhadnagy volt. Hat löveg tartozott egy üteghez. 1956 november 1-jén szereltünk volna le. Október 23-án már bent volt a civil ruhánk a laktanyában. Éjjel az ezredügyeletes helyettese voltam, amikor parancsot kaptam Deák alezredestől, a hadosztály híradófőnökétől, hogy négy percen belül az egész ezredet sorakoztassam le a riadótérre. Bementem a körletekbe és elkiabáltam magam:
– Riadó! – Teljes menetfelszereléssel mindenki levonult a gyakorlótérre, a lövegeket felcsatolták a vontatókra.
Vezénylést kaptunk, hogy vonuljunk Budapestre, mert forradalom van.
Minket november 2–án reggel vittek a Juta dombra*, 4-éig nem is történt semmi. A jéggyár és a jutagyár közt volt egy homokbánya, itt foglaltunk tüzelőállást. Négy könnyű és két közepes löveg volt, a két közepes szembe nézte a Határ utat, mi a tüzelési sávunkkal pedig oldalról támogattuk őket. Volt ott egy csomó polgári személy géppuskával és golyószórókkal. Amikor 4-én reggel jöttek az oroszok, a civilek kezdték a tüzelést, mi már csak akkor lőttünk, amikor az oroszok ránk is tüzeltek. Jöttek harckocsival, katyusával** ZIL-ekkel. A lövegnél voltam, amikor megjelent a szovjet oszlop. Elkezdtek felénk is tüzelni.
A parancsnok tüzet rendelt. Továbbítottam a lövegemnek a tűzparancsot. A mieink egy harckocsit és egy katyusát kilőttek, az oszlop nem tudott továbbmenni.
Megfordultak és elmentek. Körülbelül öt perc volt az egész.
Kitűztük a menyasszonyommal a lakodalmat 1957. november 18-ra. Este, a lakodalomba jöttek értem, mondták, hogy elvisznek Budapestre kihallgatni. Ki is hallgattak. Tizenhárom évig.
* A Juta domb Budapest határában található, arra halad át a fővárosba délről érkező országút.
** A „katyusa” a gépjárműre telepített rakéta sorozatvető beceneve.