Edward Liszewski
1934. május 30-án Samakban született. A forradalom előtt lengyel ösztöndíjasként a budapesti Műszaki Egyetemen tanult. A forradalom alatt nemzetőr volt, részt vett az Országos Levéltár értékeinek mentésében, majd hazatért Lengyelországba, ahol mérnökként dolgozott.
Teljesen üres volt a Hess András téri diákszálló 3-án, a lengyelek közül is már csak ketten maradtunk itt. Már itt éltünk hat éve, magyarul akkor úgy beszéltem, mint lengyelül – mondhatni a második nyelvem volt, úgy ismertem Budapestet, mint Varsót. Úgyhogy nem éreztem külföldinek magam, lényegében úgy éreztem magam, mint egy magyar. Mivel stabilizálódott a helyzet, a magyarok – vidékiek lévén – elmentek haza. 4-én reggel nagyon korán felébredtem, mert hallottam a Moszkva tér felől az ágyúdörgést, a puskák kattogását. Lefutottam a kapuhoz, ott állt egy magyar a Nemzetőrségből. A Mátyás templom mellett a Batthyány utca felé van egy lejárat a hegyről.
Mivel – a többi lengyelhez hasonlóan – én is nemzetőr voltam, kaptam egy puskát és odamentem őrizni, hogy senki se jöhessen fel ott a hegyre. Ott már állt egy tizenhárom év körüli kisfiú, nagy puskával. Úgyhogy ott sétálgattunk ketten.
Fél óra múlva valaki visszahívott a diákszállóba. Akkor megmagyarázták, hogy a szovjet hadsereg megtámadta Budapestet és a Nemzetőrség vezetői szerint nem érdemes folytatni a harcot. Várakoztunk, egészen hetedikéig. Hetedikén délelőtt valaki kiáltotta a folyosón: - Magyarok, segítsetek! – Én kiszaladtam és a kapunál mondták a fiúk, hogy a Levéltár – egy hatalmas épület a Bécsi kapunál – lángokban áll és segíteni kell, mert a magyar kultúra, az irodalom kincsei égnek. Kértek, hogy menjünk menteni ezeket a kincseket. A kollégiummal szemben állt egy harckocsi, csövével felénk, de mégis kimentünk vagy húszan és futottunk a Levéltár épületéhez. Felfutottunk a felső emeletekre, ott volt a tűz. Kívülről csak füstöt lehetett látni, de belül már lángolt. Polcok, polcok, tele régi írásokkal… Mi azokban a termekben, amelyek égtek, levettük a polcokról a könyveket, iratokat és futottunk ezekkel a folyosóra ki, hogy minél messzebb legyenek a tűztől. Mikor már nem lehetett tovább maradni egy terembe, átmentünk a másikba. Ha jól emlékszem, később a tűzoltóság is jött. Arra emlékszem, hogy nagyon párás lett a levegő, alig lehetett belélegezni. Meleg volt. Négy – öt órát lehettünk ott.
Mikor visszamentem a diákszállóba, fáradt voltam, piszkos voltam, szédültem – szinte apátiába estem – és csak egy vágyam volt, hogy lefeküdjek. Számomra ezek voltak a forradalom utolsó pillanatai.
12-éig tartózkodtam Budapesten. Akkor a lengyel nagykövettől megkaptuk az utasítást, hogy haza kell menni. Komáromnál * az oroszok leszedtek minket a teherautókról. Elvették a plakátokat, újságokat, röplapokat tőlünk, amelyeket azért vittünk, hogy otthon meg tudjuk mutatni, mi történt. Az egyik fiúnál találtak egy fényképezőgépet filmmel, na, a filmet kivették a gépből és bedobták a Dunába. De néhány képet mégis át tudtunk hozni magunkkal.
* : Komárom az akkori magyar – csehszlovák határon fekvő városka.