Fónay Jenő
1926. szeptember 5-én Kaposváron született. A forradalom előtt mérnökként dolgozott, majd Budapesten a Széna téri fegyveres csoport tagja. Ezért 1957-ben letartóztatták, a bíróság első – és másodfokon egyaránt halálra ítélte. Mintegy 130 napot töltött a halálos zárkában. Az Elnöki Tanács egyéni kegyelemből ítéletét életfogytiglani börtönre változtatta. 1963-ban szabadult.
A börtönparancsnok megkérdezte: – Mondja Fónay, ért-e a vízvezetékekhez? – Mondom: – Igen, meg tudom csinálni, csak meg kell néznem a gépeket.
– Megnéztem a gépeket, és akkor már tudtam, hogy ki lehet menni a vízelvezető csövön a börtönből. Hiszen valahova bele kell folynia az abban lévő víznek!
Csak végig kell a csövön mászni hason csúszva. Kimentek a társaim, de csak az egyik jött a megbeszélés szerint vissza. Az azt mondta, hogy a Rákosrendező* pályaudvarról jött vissza. Fölnyomtak egy akna-fedlapot, és ott voltak a vagonok közt. – Atya Úr Isten, hát az egész börtön megszökik! – mondtam fellelkesedve. – Gyerekek, hát ez óriási, hú de jó! – Na és hol van a másik két srác? – Mindjárt jönnek. – Délután három óra, még mindig nem jöttek. Mondom a Szirmai Pistának: – Kérlek, menjél gyorsan le a csőbe, és kiabálj, mert a cső az viszi a hangot, kiabálj, hogy jöjjenek vissza! – Négy órakor kellett bemennünk a munkahelyről a cellába, és ha nem jönnek vissza addig, akkor vége. Hát nem jöttek vissza. Kimentek reggel, elkezdtek szórakozni. Egyszer csak megszólalt a sziréna, megszólalt az összes csengő, bezártak bennünket, riadó. Fölmentem az emeleti ágyra, két ágy volt egymás fölött, az ablakon néztem ki. Pár perc múlva jöttek a tűzoltók, rendőrök, mindenki és engem már vittek is. Elképzelni sem tudom, honnan tudták meg, hogy én csináltam. Be a Gyorskocsi utcába**, a Gyűjtőből***. Végig robogva, szirénázva, meg villogva. Bevittek a Belügyminisztérium biztonsági főnökéhez, Halascsák Jánoshoz. Beléptünk, néztem, te jó Isten. Az előszobájában egy volt kolléganőm a titkárnő. Tátott szájjal néztünk egymásra. Mentem be a főnökéhez. – Ülj le! – mondta. Levette a zakóját, tűrte föl az ingujját. Éreztem, hogy ez agyonüt, ez biztosan agyon fog ütni. Föltűrte a másikat, én meg közben ránéztem a könyvespolcra, néztem: hát ott a Pattantyús-sorozat! Fekete könyvek arany betűkkel, rajtuk, hogy Pattantyús Ábrahám Géza. Az egyik a Hőtan, a másik a Dinamika, satöbbi. Hét vagy nyolc kötet egymás mellett. Mondtam neki: – Én most már nem félek magától. – Azt kérdi: – Mi az hogy most már nem félsz tőlem? Te ilyen-olyan. – Nézek rá és mondom:
– Uram, akinek Pattantyús-sorozata van, attól én miért féljek? – Leült velem szembe, és elkezdtünk beszélgetni.
Kérdi: – Ki tudott róla? – Miről? – A szökésről. – Mondom: – Én nem. – Nem azt kérdeztem, hogy te tudtál-e róla. Ki tudott róla? Ide figyelj! Ne hazudozz nekem, mert becsület szavamat adom, hogy föl leszel akasztva! Ha becsületesen bemondasz mindent... – Jött a jól ismert hülye duma! De megúsztam. Még csak egy pofont sem kaptam.
* A Rákosrendező Budapest egyik nagy tehervonati pályaudvara.
** A Gyorskocsi utcában volt a budapesti rendőr főkapitányság vizsgálati osztálya.
*** A Gyűjtő egy budapesti fogháznak a neve.