Hanna Linsemann-Kwasniewska
1933. szeptember 23-án Varsóban született. A forradalom előtt magyar szakos bölcsész Lengyelországban. A forradalom alatt Budapesten tartózkodott, önkéntes szolgálatot teljesített az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Nemzetőrségében. Később külügyi területen dolgozott. 2016-ban elhunyt.
A magyar vőlegényem szüleinek a meghívására augusztusban jöttem Magyarországra, Pilisszántó nevű faluban laktam. Szeptember végén, amikor az egyetemi csoportom megérkezett Lengyelországból, csatlakoztam a csoporttársaimhoz. Terv szerint három hetet töltöttünk volna Magyarországon. Budapestre a végén jöttünk néhány napra, ahol a szegedi egyetemnek a vendégházában szállásoltak el bennünket a Szabadság hegyen. A hazautazásunk október 24-re volt tervezve.
Amikor megkérdeztek minket a pesti egyetemen a magyar diákok, hogy megyünk-e 23-án mi is velük együtt tüntetni, akkor azt válaszoltuk nekik, hogy természetesen megyünk.
24-én sikerült a varsói rádiót fogni és hallottuk, hogy ott is nyugtalanság van. Idegeskedtünk emiatt, hogy otthon mi lehet a családtagjainkkal, viszont annyira messzinek tűnt Varsó azzal szemben, ami itt, Budapesten történt. Hiszen az a magyar ember, akivel egymás mellett álltunk a Kossuth téren lehet, hogy már nem is él vagy megsebesült. És mi lesz ezzel a szép várossal? Október 26-án négyünknek sikerült bejutnunk a városba. Nyugalom volt azokban az órákban. Találtunk véradásra hívó röplapokat az utcán. – Vért kell nekünk is adni! – mondtuk a barátnőmmel, el is mentünk egy budai kórházba. Két nap múlva megint visszamentünk a Szabolcs utcai kórházba. Sorba kellett állni – nagyon sokan voltak – és ott találkoztunk egyetemi hallgatókkal, akik mesélték, hogy megalakították az egyetemi Forradalmi Bizottságot. Másnap át is mentünk az egyetemre, és Tittmann József elé kerültünk, aki katonatiszt volt. Nagyon kedvesen fogadott bennünket és megkérdezte – Mit szeretnétek csinálni? – Mondtuk, hogy – Amire szükség van! – Járőrszolgálatba osztottak bennünket – éjjel pedig telefonügyeletesek voltunk egy kis portásfülkében. Azért éjjel, mert akkor kevesebb telefonhívás futott be, így kevesebb nyelvi probléma volt, hiszen mi nem tudtunk tökéletesen magyarul. Megkaptuk a géppisztolyunkat és a nemzetőr igazolványunkat is.
Amikor a lengyel nagykövetségről kerestek bennünket, mi elbújtunk és a lengyel diákcsoport nélkülünk utazott haza, Lengyelországba.
Aztán néhány nap múlva, amikor jelentkeztünk a lengyel követ úrnál, elmondtuk neki, hogy a forradalmat közös ügyünknek tartjuk a magyarokkal és nem hagyhatjuk magukra magyar barátainkat.
November 11-én teljesen sötét volt, mikor elindultunk a városból. Szeged felé mentünk. Nagyon rossz volt az út. Rettenetes hangulatunk volt. Azért, hogy el kellett menni innen, és az, hogy romok között mentünk. Sötét volt a táj, mert vagy nem volt villany, vagy az emberek féltek az idegenektől és inkább sötétben ültek a házaikban. Inkább a tüzeket lehetett látni és néha lövöldözést hallani.