Káldor Vera
1928. szeptember 7-én Budapesten született. A forradalom előtt orvos volt, majd a Péterfy utcai kórházban látta el a sebesülteket, később részt vett az ott működő titkos nyomda tevékenységében. Ezért 1956 decemberében letartóztatták, a bíróság első fokon egy évre, másodfokon három év börtönre ítélte. 1961-ben szabadult.
Október 23-án, miután a koszorúzás volt a Bem szobornál, átmentünk a Parlament elé. Vártuk, hogy Nagy Imre beszélni fog. De aztán én azt otthagytam, mert a Petőfi körnek * az orvos frakciója tartott ugyan az nap este ülést az ELTE ** Múzeum körúti részlegében valahol. Nagyon megrázó beszámolókat hallottam és hallgattam arról, hogy mit csináltak emberekkel a Rajk per *** alatt és a Rajk per után. Oda hallatszottak azután a lövések a Rádiótól. Akkor én onnan szaladtam be a Péterfy Sándor utcai kórházba, mert az volt aznap a baleseti ügyeletes. Nem gondoltam, hogy ekkora dolog lesz belőle, de ha lövöldöznek az utcán, akkor abból a baleseti sebészetre biztos, hogy jutnak sérültek. Az egyik barátom volt aznap az ügyeletes, a Bács Pali.
Azért szaladtam be a kórházba, mert az emberben benne volt '56–ban ez a spontán segítségnyújtás. A parasztok szekér számra hozták föl ingyen és bérmentve az élelmet a kórháznak. Teljesen önként és spontán. Nem kértük. Csak gondolták, hogy ellátási nehézségek vannak.
Valahogy benne volt a levegőben, az emberekben, hogy itt most valami történni fog és nekem benne kell lennem és segítenem kell. Én három napig le sem feküdtem a kórházban. Hozták a sebesülteket. Belgyógyászra szükség volt a vérátömlesztésekhez, a felügyelethez. A mi belosztályunkon a nyolc orvosból csak három volt bent. Így a többiek munkáját is el kellett látnunk. A főorvosom betelefonált, hogy szívtrombózissal fekszik otthon. Aztán röhögtek a kollégák rajta, mert csak a szovjet hadosztályokat kellett mozgósítani és mindjárt elmúlt a szívtrombózisa. Ahogy visszajöttek az oroszok, semmi baja sem volt már. Az adjunktusom volt bent és még egy kolléganő. Ők ketten kimentek Nyugatra, engem lecsuktak. Persze nem csak azért csuktak le. A kórházban volt egy sokszorosító készülék, amivel az „Igazság” című lapot nyomták, illetve a bukás után ezt a lapot „Élünk” címmel az Obersovszky meg a Gáli Jóska – a későbbi férjem – sokszorosították tovább. Az az igazság, hogy rá lehetett fogni a kórházra, hogy az egy felkelő központ. Hogy a pincébe mi ment és mi folyt… - hát én hallgatólagosan tudtam róla, hogy ott felkelők vannak, hogy ott lapot készítenek.
Én nem voltam soha valami nagy magyar.
Nem szerettem, hogyha valaki nagyon magyarkodott. De akkor egyértelműen úgy éreztem, hogy ez egy olyan ügy, olyan magyar ügy, amihez teljes szívvel tudok csatlakozni.
Ahogy 1945 után azt hirdették, hogy földosztást, demokratikus átalakulást. Az egy vállalható és teljes mértékben kívánatos dolog volt – miként ’56 is. Amit nem lehetett azzal elutasítani, hogy „majd felnövekszik valahogy a világ!” A változásnak most kell jönnie és rögtön!
* : A Petőfi kör egy értelmiségi vitafórum volt, amely több szekcióban vitatta meg az akkori közélet jelenségeit, az ország állapotát s kívánt megoldásokat kínálni azokra. Vitáit élénk társadalmi érdeklődés kísérte.
** : Az „ELTE” az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem nevének közkeletű rövidítése.
*** : A Rajk per az a koncepciós bírósági per, amelynek során 1949-ben halálra ítélték a korábbi belügyminisztert, Rajk Lászlót.