Kalina János
1933. március 23-án Budapesten született. A forradalom előtt katona volt, majd Budapesten több ízben részt vett fegyveres biztosításban és harcban. Ezért 1957 novemberében letartóztatták, első fokon halálra ítélték. 120 napig ült a halálos zárkában. A másodfokú bíróság ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. 1970-ben szabadult, 1974-től 1979-ig rendszerellenes izgatásért ismét börtönbe került. Később parképítő munkásként, fűtőként dolgozott.
A parancsnoka voltam egy rajnak. A Kossuth Lajos utcánál – amely Gödöllő – Isaszeg * felé vezetett – fegyverropogást hallottunk, jött egy orosz menetoszlop. Valakik rálőttek a ruszkikra, megindult a harc. Ahogy kiléptem az útra, tüzet kaptam, rám lőttek, visszaléptem, lefeküdtem a kerítés sarkánál hasra és vártam azt, hogy merre köpködnek. De aztán ott lövöldöztek rájuk mások is, nagyon sokan. Mondtam is a kis Kőtelepinek, hogy pucoljon be a Kiegre **. Nem bírt bemenni a Kiegre, felment egy magaslati pontra, aztán pécézte őket kifele. Én távol voltam tőlük, úgy kétszáz méterre – át akartam menni a híd alatt a Kieghez, hogy mi van. De onnan is lőttek ám az orosz katonák – modern válltámaszos géppisztolyokkal. Nálunk meg csak a 45–ös PPS–ek voltak. Amikor aztán a hídnál átléptem, megint rám lőttek. Nem szégyellem, én is adtam nekik. Ezért voltam aztán elitélve, mert fegyveres harcom volt a szovjet hadsereg ellen. „A Magyar Népköztársaság ellen irányuló fegyveres szervezkedésben való tevékeny részvétel, számbelileg meg nem állapítható gyilkossági kísérlet" miatt. Lőttem én ott járműveken lévő katonákra. De a teherkocsiban lévő katonák is – ahol mozdulás volt – lőttek mind a bolond óra.
– No – gondoltam – az anyátok, akárkik vagytok, én magyar katona vagyok, Magyarországon vagyok, ez a hazám! Nekem nem szabad lőni, mert ők rám lőnek a saját hazámban? Pusztuljatok! –
7.62–es dobtáras géppisztolyom volt, amelyet még az amerikaiak gyártottak, később liszensz alapján kezdték gyártani az oroszok. A védőburkolaton meg ott volt a sarló-kalapács. Tíz lövésből lőttem ezret meg kilencszázat. Én lőttem be a saját fegyverem a lőtéren.
A halálos zárkából gyakran csak cigarettáért iratkoztunk fel az orvoshoz. Ott volt a zsebében a cigi – volt, hogy a sajátjából adott, volt, hogy a hozzátartozók kintről küldték be általa. Gyufánk nem volt, hogy gyújtunk rá? Volt a kübli ***. Azon meg volt vakrozsda. Téptünk az ingünkből egy kis rongydarabot. Kiszedtünk a szalmazsákból egy pici kócot, abba beleszórtuk a rozsdát összesodortuk, utána beletettük a rongydarabba, azt is összesodortuk, keményre. Letettük, és a padlón elkezdtük dörzsölni. Addig dörzsöltük, amíg sikerült, aztán rágyújtottunk. Kegyetlen világ volt az, nem lehet elmondani!
1974 áprilisában megint letartóztattak, mert beszóltam egy pártembernek, hogy „Ilyen senkiházi csavargók züllesztették le 1956 előtt a magyar népi demokratikus államrendünket!"
Izgatásért feljelentettek és lecsuktak. Kaptam négy évet, és foganatosították a visszamaradt huszonhét hónapomat, így összevonva lett tizennyolc évem. 1979. november 21–én jöhettem csak ki.
* : Gödöllő és Isaszeg Budapesttől keletre, félórányi autóútra fekvő települések.
** : A „Kieg” a hadkiegészítő parancsnokság közkeletű neve.
*** : A „kübli” egy vödör, amely a WC-t helyettesíti.