Kocsis Zoltán

1934. október 16-án Kiskundorozsmán született. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezred sorkatonájaként a budapesti Juta-dombnál tűzharcot vívtak a szovjetek egyik alakulatával. Ezért 1957 novemberében letartóztatták, a bíróság első fokon tizenöt évre, másodfokon hét év börtönbüntetésre ítélte. 1962-ben szabadult.

Már civilben voltunk 1956. október 23-án. Aznap szereltünk volna le, csak nem engedtek, még lehajtottak bennünket az étkezdébe, a Gerőnek a beszédét kellett meghallgatni. Szökdöstünk is el, meg minden nyavalya. Bár a fegyverünk már le volt zsírozva, éjfélkor riadóztattak bennünket. Osztották a fegyvert.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

Mondták, hogy menni kell Pestre, mert forradalom van. Nehéz lenne megmondani, hogy mit szóltunk. Csak szerettünk volna haza menni. Jól van, ha menni kell, mit tudott az ember csinálni. Felöltöttük újból a mundért és föl a gépkocsira.

Piliscsabáig mentünk, ott adtak lőszert. Csak öt darab lőszert adtak a géppisztolyba. Az nagyon minimális mennyiség volt. Akkor fölmentünk a Budai Nagy Antal laktanyába. Hajnali négy óra felé értünk föl. Beosztottak bennünket harckocsikba. Onnan mentünk be páncélosokkal a Belügyminisztériumhoz. Nagy tömeg volt már mindenütt. Kiabáltak, hogy – Ne lőjetek ránk, ti is magyarok vagytok! – Akkor már mondták, hogy az ÁVÓ halomra lövi az embereket. Parancsba volt adva, hogy ha szovjet harckocsival találkozunk, akkor a szembe jövő két harckocsinak a csövét le kell fordítani, le kell hajtani öt fokkal és jobbra negyvenöt fokkal elfordítani. Ez tiszteletadást jelentett, elmegyünk egymás mellett és nem bántjuk egymást. Mi a harckocsi tetején voltunk, nem bent a harckocsiban. Mikor fölértünk a Margit-hídra akkor jött velünk szemben egy szovjet harckocsi és az tüzet nyitott ránk a fedélzeti géppuskával. Az egyik srác, a Kóczián Jancsi az meg is halt. A másik gyerek az Ásott Miklós, az meg a csípőjénél kapott egyet, de az olyan lövedék volt, hogy még mindig nem gyógyult be neki a seb. Akkor kitört a pánik. Keresztbe fordult a mi harckocsink. Akkor az oroszok is megálltak. A tömeg viselkedését nem lehet elmondani. Féltek tőlünk, mert akkor egyforma ruhánk volt az oroszoknak meg nekünk is, egy volt a jelzés is a magyar harckocsin és a szovjet harckocsin. Asszonyok voltak ott hálóingben, lőszert dobáltak oda föl nekünk, hogy – Lőjétek az oroszokat, meg az ávósokat, mert halomra lövik az embereket! – Mi megfordultunk és visszamentünk a laktanyába. Azután újból be kellett menni a Belügyminisztériumhoz. Akkor gyalog voltunk, ott kaptunk egy golyószórót. A feladatunk az volt, hogy megakadályozzuk, hogy a tömeg behatoljon a Belügyminisztériumba.

Kiküldtek bennünket a Margit-hídra, a tömeget föloszlatni. Ott aztán elkapkodták az ember nyakát, a csillagot ledarabolták a sapkánkról, kokárdát tűztek a helyébe. Örültem, hogy nem bántottak.

Tudatában voltak annak, hogy katonák vagyunk, parancsra cselekszünk. Követséget küldtek be a Belügyminisztériumba. Valakiket követeltek, hogy adják ki. Aztán láttuk, hogy az épületből mennek ki civilek. Elmentek, a tömeg is elment. Akkor kezdett sötétedni.