Kocsis Zoltán
1934. október 16-án Kiskundorozsmán született. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezred sorkatonájaként a budapesti Juta-dombnál tűzharcot vívtak a szovjetek egyik alakulatával. Ezért 1957 novemberében letartóztatták, a bíróság első fokon tizenöt évre, másodfokon hét év börtönbüntetésre ítélte. 1962-ben szabadult.
Már civilben voltunk 1956. október 23-án. Aznap szereltünk volna le, csak nem engedtek, még lehajtottak bennünket az étkezdébe, a Gerőnek a beszédét kellett meghallgatni. Szökdöstünk is el, meg minden nyavalya. Bár a fegyverünk már le volt zsírozva, éjfélkor riadóztattak bennünket. Osztották a fegyvert.
Mondták, hogy menni kell Pestre, mert forradalom van. Nehéz lenne megmondani, hogy mit szóltunk. Csak szerettünk volna haza menni. Jól van, ha menni kell, mit tudott az ember csinálni. Felöltöttük újból a mundért és föl a gépkocsira.
Piliscsabáig mentünk, ott adtak lőszert. Csak öt darab lőszert adtak a géppisztolyba. Az nagyon minimális mennyiség volt. Akkor fölmentünk a Budai Nagy Antal laktanyába. Hajnali négy óra felé értünk föl. Beosztottak bennünket harckocsikba. Onnan mentünk be páncélosokkal a Belügyminisztériumhoz. Nagy tömeg volt már mindenütt. Kiabáltak, hogy – Ne lőjetek ránk, ti is magyarok vagytok! – Akkor már mondták, hogy az ÁVÓ halomra lövi az embereket. Parancsba volt adva, hogy ha szovjet harckocsival találkozunk, akkor a szembe jövő két harckocsinak a csövét le kell fordítani, le kell hajtani öt fokkal és jobbra negyvenöt fokkal elfordítani. Ez tiszteletadást jelentett, elmegyünk egymás mellett és nem bántjuk egymást. Mi a harckocsi tetején voltunk, nem bent a harckocsiban. Mikor fölértünk a Margit-hídra akkor jött velünk szemben egy szovjet harckocsi és az tüzet nyitott ránk a fedélzeti géppuskával. Az egyik srác, a Kóczián Jancsi az meg is halt. A másik gyerek az Ásott Miklós, az meg a csípőjénél kapott egyet, de az olyan lövedék volt, hogy még mindig nem gyógyult be neki a seb. Akkor kitört a pánik. Keresztbe fordult a mi harckocsink. Akkor az oroszok is megálltak. A tömeg viselkedését nem lehet elmondani. Féltek tőlünk, mert akkor egyforma ruhánk volt az oroszoknak meg nekünk is, egy volt a jelzés is a magyar harckocsin és a szovjet harckocsin. Asszonyok voltak ott hálóingben, lőszert dobáltak oda föl nekünk, hogy – Lőjétek az oroszokat, meg az ávósokat, mert halomra lövik az embereket! – Mi megfordultunk és visszamentünk a laktanyába. Azután újból be kellett menni a Belügyminisztériumhoz. Akkor gyalog voltunk, ott kaptunk egy golyószórót. A feladatunk az volt, hogy megakadályozzuk, hogy a tömeg behatoljon a Belügyminisztériumba.
Kiküldtek bennünket a Margit-hídra, a tömeget föloszlatni. Ott aztán elkapkodták az ember nyakát, a csillagot ledarabolták a sapkánkról, kokárdát tűztek a helyébe. Örültem, hogy nem bántottak.
Tudatában voltak annak, hogy katonák vagyunk, parancsra cselekszünk. Követséget küldtek be a Belügyminisztériumba. Valakiket követeltek, hogy adják ki. Aztán láttuk, hogy az épületből mennek ki civilek. Elmentek, a tömeg is elment. Akkor kezdett sötétedni.