Koroly T. György
1928. november 1-én Budapesten született. A forradalom alatt katonatisztként a kispesti nemzetőrség parancsnoka. Ezért 1957 szeptemberében letartóztatták, a bíróság első fokon halálra, másod fokon tizenöt év börtönre ítélte. 1963-ban szabadult. Később gépjármű villamossági szerelőként, műszerészként dolgozott.
A föloszlatási parancsot október 23-án délben olvasták föl, hogy az a tököli alakulat, ahol én is szolgáltam, feloszlott. Úgyhogy már csak mi tisztek voltunk ott. Közben meg a rádióban hallgattuk, hogy hol betiltották a tüntetést, hol megengedték. Aztán mindenki hazajött. Az volt a szokásom abban az időben, hogy ha hamarabb értem haza véletlenül, elébe mentem a feleségemnek, aki a Traktorgyárban dolgozott. Most is elémentem a gyárhoz. Jön ki, lelkesen. – Képzeld, – mondja – fölolvasták a Forradalmi Bizottság* felhívását, meg elmentek tüntetni a Kossuth térre! Jézusom – mondom –, ebből még marha nagy baj lesz! – Ez volt az első reakcióm.
27-én hallottam, hogy Forradalmi Bizottság fog alakulni a Tanácsházán. Elmentem, a Forradalmi Bizottság már ülésezett. A Mikófalvi, aki az elnök lett, az engem nagyon jól ismert. Még a negyvenes évek közepén volt egy úgynevezett katolikus ifjúsági kör a Kisfaludy utcában, oda jártunk táncolni fiúk, lányok. Na, onnan ismertük egymást. – Te vagy, Gyuri? De jó, hogy jöttél! Akkor beválasztunk a Forradalmi Bizottságba. Katonatiszt vagy? Te leszel a nemzetőrökért katonailag felelős. – Ott volt a Tanácsházán húsz fiú, puskákkal, géppisztolyokkal. Addig kapacitálták a legényeket is meg engem is, hogy – Jó – mondom –, elvállalom. – Később földuzzadt a Nemzetőrség létszáma körülbelül kétszáz főre. Akkor megkezdtem a szervezést, századok, szakaszok, rajok. Az élelmezést a Magyar Gabi intézte, meg a Porubszki Pista. Fegyverért meg lőszerért én, meg a Nagy Feri, – ő volt a helyettesem – bementünk a főkapitányságra, ahol adtak egy írást.
A Timót utcában kaptunk nyolcvan puskát és negyven géppisztolyt, de lőszert nem adtak hozzá. Azért valamennyi lőszerünk volt. Kértünk páncélöklöt, de azt nem adtak.
Fölébredt bennem egy szörnyű felelősségérzet. Hetvenezer ember lakott Kispesten akkor. Zömében kisemberek, akik a saját kezük munkájával építették föl a házacskájukat. Az életük munkája volt benne. Wekerlén** fürdőszoba egyhez sem volt, lavórban mosakodtunk mindannyian. Ha most ott elkezdem én a hősködést, az ellenállást, az oroszok szétlövik az embereknek a házát. Közben, mivel a vasutasoktól tudtuk, hogy micsoda őrült erő ez, meddő ellenállás lett volna.
Így azt mondtam, amit a Görgey*** mondott, hogy – A Paskievicsék vannak háromszázezren, mi vagyunk harminc ezren. Sakk-matt.
– S letette Világosnál a fegyvert. Én nem tettem le a fegyvert, hanem szétoszlattam a csoportot, hogy amíg van lőszerünk, harcolhatnak, addig is eltesznek egy-két ruszkit láb alól, aztán utána vége, így is, úgy is. Szóval ez volt a logikája ezeknek a dolgoknak.
* : Az iskolákban és a munkahelyeken a forradalom hírére bizottságok alakultak, mintegy a forradalom követelései helyi érvényesítésére. ** : Wekerle Sándor (1848-1921) volt miniszterelnök nevét viselő, kertvárosias része Kispestnek. *** : Görgey Artúr magyar tábornok parancsára a magyar hadsereg 1849 augusztusában letette Világosnál Paskievics cári tábornok seregei előtt a fegyvert. Ezzel befejeződött a szabadságharc.