Lucza Béla

1936. szeptember 23-án született, Debrecenben. A forradalom előtt köszörűs szakmunkás volt Csepelen. A forradalom alatt a Corvin közben harcolt. November 6-án az oroszok bekerítették, elfogták, és közelről fejbe lőtték. Hat hétig kórházban volt, a forradalom után a számonkérést megúszta. Kefekötőként, telefonközpontosként dolgozott.

Páncéltörő ágyúnk is volt, egy 72 milliméteres, emlékszem, hogy nagyon hosszú volt a lőszer, amit bele kellett tölteni. Három lőszerünk volt, kettő egy faládában az ágyú mellett, egy pedig az ágyú csövében. Az egyik nap őrségben álltam, amikor jött egy T62-es tank. Éppen oldalt állt hozzám képest, ezért nem vett észre. Azt hiszem, a Kilián laktanyát lőtte. Hatalmas acéltömeg, micsoda nagy jószág volt nekem, a csepeli munkásnak, hát, életemben nem láttam ekkora acéltömeget! Lőtt, lőtt és megállt. Arra gondoltam, ha nem jön előbbre, hiába sütöm el az ágyút, oda lövök, ahol még nincs a tank. Odaléptem az ágyúhoz, és leguggoltam a pajzsa mögé. Kisántikált a Falábú Jancsi is, és odajött az ágyúhoz.– Mész onnan, meg akarsz dögleni? – kérdezte. Azt hittem, biztonságban vagyok, nagylegénykedtem és vártam, hogy előbbre jöjjön a harckocsi. Valóban meg is indult. Amikor a harckocsi irányban volt, akkor sütöttük el az ágyút, ketten Jancsival. Én inkább neki hagyom a dicsőséget, ő meghalt, nyugodjék békében. (De azt hiszem, mivel vak lettem, egy kicsit kárpótolom magamat, hogy egy ekkora acélmonstrumot el tudtam intézni én, egyedül. Vagy legalábbis egy kis segítséggel.)

Lucza Béla
Lucza Béla

A harckocsi – amikor eltaláltuk – még lőtt egyet, aztán megállt. Nem mozdult többet.

Én meg lőttem a géppisztollyal, mert azt gondoltam, hogy kimásznak belőle, lőttem, mert bennem volt a harci szellem. Aztán, amikor odamentünk, akkor derült ki, hogy senki sem halt meg, üres volt a harckocsi. Mindenki kimászott alul, ott is volt egy ajtaja, és eltűnt.

Amikor elkezdtek piszkálni – feltartott kéz, meg minden –, akkor már gondoltam, hogy itt nagy baj lesz. Az egyik tiszt keveset ütött, de a másik, az gyönyörűen kezelésbe vett. Az a közlegény, aki ott volt, már tudta, hogy mi lesz. Elfordultak, ott lézengtek, el akartak menni. A tiszt, aki bántott, előttem van ma is, és ha ezer ember ide áll, akkor is, mint a farkaskutya, úgy szedem ki, hogy ő volt. Hiszen őt láttam utoljára! Kezét a mellemre tette, és tolt. A pisztoly a másik kezében volt. Megfordított, jól belém rúgott, a rúgástól majdnem elestem, másfél méterre kerülhettem tőle, de akkor én már benn voltam a fürdőszobában. Föltartott kézzel még mérges is voltam:

– A francnak jöttetek ide – magyaráztam –, én vagyok magyar, én vagyok itthon, nincs itt Szuez!

– mert tudtam, hogy ezek azt hiszik, hogy én vagyok a kapitalista, meg minden. És szembe akartam fordulni vele, hogy mondjam a magamét, akkor jött a lövés. Itt kapta el a homloküregemet, a nyitott szememet, mind a kettőt, rögtön szét is mentek. Egy másik a szám szélét érte. A fejlövéstől elszédültem és elestem. Összekucorodtam a padlón, meg se mozdultam, hogy azt higgyék, kész vagyok. És akkor fekve még egyet belémeresztettek. Ez a lövés a lapockámból kivitt egy csontdarabot, megkerülte a szívemet, és itt jött ki, a nyakamnál. Akkor vesztettem el az eszméletemet.