Márton Erzsébet
1937. június 24-én Budapesten született. A forradalom előtt villamoskalauz, majd Budapesten a Széna téri fegyveres felkelőcsoport tagja, a kommunista Marosán György letartóztatója. Ezért 1957 nyarán letartóztatták, első fokon halálra ítélték, százhúsz napot ült a halálos cellában. A másodfokú tárgyaláson ítéletét tizenöt év börtönbüntetésre változtatták. 1963-ban szabadult.
Lementünk a piacra, a Széna térre, 1956. október 26-án az édesanyámmal, mert az volt az állandó bevásárló helyünk, s amikor volt időm, segítettem neki hazahozni a zöldségárukat. De akkor már a Széna téren, a készülő metró épületében, azon kívül a Moszkva téren nyüzsgött a tömeg. Mondtam édesanyámnak, hogy elmegyek körülnézni.
– Menjél el kislányom – mondta édesanyám –, én hazamegyek, aztán gyere te is haza, várlak, addig megfőzöm az ebédet.
– Bandukoltam, nézelődtem, mint a többi járókelő. Egyszer csak megszólított egy bőrkabátos, lovaglócsizmás úr: – Mit keresel te itt erre, kislány? – Mondtam neki: – Jöttünk a piacra, láttam, hogy itt egy csomó ember van, megnézem, hogy mi van. – Azt mondja: – Nekünk pont egy ilyen talpraesett lány kellene, volna egy csomó dolog. – Majd később kiderült, hogy ő Szabó János, a Széna tér parancsnoka. Mondta, hogy maradjak ott, van a konyhán is munka, meg más egyéb teendő. Én minden további nélkül ottmaradtam.
Mondtuk a Marosánnak:* – Jöjjön velünk, be kell kísérnünk! – és meg nevetett, hogy meg sem néztük mi van a kép mögött, pedig ott voltak a fegyverek, a saját vadászfegyverei. Mennyire érdekes volt, hogy egy hatalmasság, aki a kezében akarja tartani az egész országot akkor ott, előttem, egy fiatal gyereklány előtt, meghunyászkodott, ellenállás nélkül követi az utasításomat. Ez számomra rettentő furcsa volt, és emlékezetes maradt a mai napig is. Arra gondoltam, hogy üvöltözni fog, még egy jó pofont le is lekever – Mit akarsz itt, te taknyos kölök? –, de nem. Úgyhogy bevittük, kihallgatták, másnap kiengedték. Valakitől még meg is kérdezte, mire volt jó ez az egész, hogy behoztuk, aztán másnap kiengedtük.
A börtönben annak mindig megvolt a maga zaja, a rendje, a szokása, a módja, ha vittek valakit. Ezt végigélni, hogy bármikor nyithatják az ajtót, és jöhetnek érted, talán borzalmasabb volt a kínzásoknál is.
Az alatt a négy hónap alatt nem tudnám megmondani, hogy hány embert vittek el, akasztottak fel. Talán százat is.
Az volt a legborzalmasabb, hogy emberek haltak meg, lehet, hogy ártatlanul. És ezt az életben nem lehet többé igazolni, mert senkit sem lehet visszahozni a halálból. Ezért borzongok attól, ha valaki arról beszél, hogy a halálos ítéletet vissza kell állítani. Mert hát soha nem lehet tudni, mi az a hajszál, ami mégis mellette szól annak a valakinek.
* Marosán György (1908-1992), korabeli kommunista pártfunkcionárius.