Puchert János
1934. augusztus 2-án Komlón született. A forradalom alatt az esztergomi gépesített lövészezred katonájaként alakulatával a Juta-dombnál tűzpárbajt vívtak a szovjet alakulatokkal. Ezért 1957 nyarán letartóztatták, első fokon halálra ítélték, százharminc napot ült a halálos zárkában. A másodfokú tárgyaláson is halálra ítélték, végül az Elnöki Tanács kegyelemből ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. 1970-ben szabadult, bányalakatosként dolgozott.
Beástuk az ágyúkat, amint a Juta-dombra kiértünk. Az úttal párhuzamosan a közepes lövegeket. Mi meg ferdén, merőlegesen voltunk az úttestre. Nekem volt egy golyószóróm, amit a Jászai Mari téren kaptam az oroszoktól. Végül azokra lőttem vele, akiktől kaptam. Csináltam magamnak egy sátort is, mert már nagy hidegek voltak.
Kórókat raktam a földhányásra, hogy álcázzam, bár később kaptam oda egy sorozatot.
Egy írnok katonatársam volt a lőszeradagolóm, a többiek meg a lövegeknél voltak. Az egyik nap hajnalban elénk került egy szovjet oszlop. Később tudtam meg, hogy az oroszok a magyar ávósokkal együtt állítólag ezzel az egységgel akarták kiszállítani a – már fogoly – Malétert. Amikor a látószögünkbe kerültek, akkor kezdtek el lőni a lövegek. Nem mondhatom, hogy parancsot kaptam, sem látó, sem halló távolságban nem voltam, minek is vártam volna tűzparancsot, automatikus lőttem én is, hisz lőttek rám. Több gépkocsi- illetve harckocsi roncs maradt aztán az úton. Amelyik meg tudott fordulni, az elmenekült. A közelben volt egy nádas, néhányan közülük leugráltak a kocsikról, és bemenekültek oda. Az ütegparancsnokom parancsára lementem én is a nádashoz, lőttem néhányat vaktában, mert nem lehetett látni semmit.
Leszerelés után visszamentem Komlóra dolgozni. Hallottuk, hogy a parancsnokaink tovább szolgálnak, bár egy kicsit számoltunk azzal is, hogy felelősségre fognak vonni bennünket. Amikor értem jöttek, nagyon rendesek voltak, megmutatták az igazolványukat, és a házkutatási parancsot.
Nem is folytatták le házkutatást. Amikor elmentem velük, nem gondoltam, hogy tizenkét évre megyek.
A főhadnagy rám is szólt, hogy köszönjek el rendesen a szüleimtől. Ez októberben volt, 57-ben, emlékszem, útközben az első űrhajó fellövéséről beszélgettünk.
Az első fokú tárgyalás 1958. július 22-e és augusztus 14-e között volt. Ötvenkét vádlott volt, valamennyi egykori katona, zömmel sorállományú. Az ügyész tizenhét halálos ítéletet kért, mert szerinte ennyi szovjet katona halt meg a Juta-dombnál. Azonban a bíróság szerencsére csak tizenegy halálos ítéletet hozott első fokon, és összesen háromszázhatvannégy év börtönt osztott ki a vádlottak között. A volt parancsnokunk, a Mecséri mellett ültem a tárgyalásokon. Mindig bajtársias volt, a halálos ítélet árnyékában is a katonáiért élt. A tárgyalásokon őrként katonák is kísértek minket. Hallhatták, hogy miről van szó. Mondta is az egyik szakaszvezető: – Ha két évvel korábban vonulok be, lehet, hogy most én is közöttetek ülök.