Szerző István
1933. december 16-án Budapesten született. A forradalom alatt a Tűzoltó utcai fegyveres csoportban volt nemzetőr. A forradalom leverése után megúszta a számonkérést, később műszaki rajzolóként dolgozott.
Sorozattal riasztottuk őket, célzott lövésről nem igen lehetett szó, főleg ha csoportot láttál. Inkább sorozatlövésekkel operált az ember, mert lőszer azért még volt. A Liliom utca az Üllői útba torkollik. Egy páncélautó iszonyú sebességgel robbant ki a Liliom utcából. Láttam, én ott álltam az Üllői úti ház első emeleti ablakában. Mielőtt elérte a sarkot, kicsit csökkentette a sebességét, megtorpanhatott, de abban a pillanatban meglátott engem. A kézigránát kéznél volt, de ahhoz, hogy te arra rádobj egy kézigránátot, ki kellett volna jönnie az Üllői útra, hogy közelebb kerüljön hozzád. Ez egy célzott lövéssel rám lőtt a géppuskájával, ami már egy komoly fegyverzet.
Ezek figyeltek, vigyáztak, és ha megláttak valakit egy épület ablakában, tudták, hogy azt ártalmatlanná kell tenni, mert különben repül rájuk a gránát.
Egy kicsit próbáltam oldalra húzódni, a lövedék becsapódott az ablak peremébe, a vakolatba, úgyhogy a szemem, a szám tele lett vakolattal. Ha ez tíz centit téved, ha pontosabb az irányzéka, akkor a fejem eltűnik. Aztán a páncélkocsi kifordult és a Nagyvárad tér felé iszonyú sebességgel elszaladt. Tehát ez csak úgy bejött a városba, a IX. kerületbe és már menekülésre fogta. Nagyon jól érezték, hogy itt nincsenek biztonságban.
A Köztársaság téren egyre nagyobb erő kezdett kibontakozni. A pártházban fogytán volt a lőszer, segítséget nem kaptak. Egyszer csak leállt a tűz, rohantunk persze. Ott zajlott az egész. Mi be az épületbe, akkor a papírokat ki az épületből. Én is bementem. A pincében lent elbújt embereket találtunk. Onnan kellett őket felcibálni. Volt civil ruhás is és egyenruhás is. Állítólag karhatalmisták, de ezek ávósok voltak. Akiket kitessékeltek az épületből, és egy részét ott a helyszínen lelőtték. A rengeteg papír, szennyhalmaz előtt feküdtek a járdán. Ezt az Asztalos János ezredest, egyenruhás volt, meg még egy másik ezredest. A színház melletti fára, fejjel lefelé fellógatták. Ment a lincselés. Akkor már lövést kapott, halott volt. Pénzt találtak, százasokat, azt begyűrték a szájába. Ezt már akkor láttam, amikor ezek fel voltak függesztve. Úgy éreztem, hogy jogos.
Amit mi átéltünk hosszú éveken keresztül, megfélemlítve, deportálva, az ember nem tiltakozhatott, nem ágálhatott, mert egyszerűen letartóztatták, eltüntették örökre. Szerencsétlen parasztokat is sanyargatták a beszolgáltatással*. Ha valaki szót emelt ez ellen, az ávéhá egyszerűen örökre eltüntette.
Nem kíméltek senkit, sem a parasztot, sem a munkást, sem az értelmiségit. Később valakivel elbeszélgettem: - Mit szóltál mindahhoz, ahogy ezek itt hülyítették, megalázták az embereket?- Azt mondta, hogy őt ugyanúgy hülyének nézték. Pedig ő egy politikai szeminárium vezetője volt.
* : A beszolgáltatás a megtermelt termények zömének kötelező leadását jelentette.