Torma Lajos
1932. február 8-án Budapesten született. A forradalom előtt fotóügynökként dolgozott. A forradalom kitörésekor jelen volt az ismertebb helyszíneken, később diákok életét mentve súlyosan megsebesült, megrokkant. A hetvenes évektől programtervező számítástechnikusként, rendszerszakértőként dolgozott.
Besétáltam a Parlamentbe a kapun. Nem kérdezett tőlem senki semmit. Bekerültünk egy hosszú szobába, ahol már nagyon sok írót láttam, például Déry Tibort, akinek legendás híre volt akkor a Petőfi Köri felszólalásai révén. Ott tudtam meg, hogy kicsoda Devecseri Gábor. Hallottam, hogy a hadseregnél feltűnt ifjú írókat, költőket hozzá küldték. Neki kellett eldöntenie, hogy ezekből lesz–e valaki. Az akkori államhatalom részéről három ember volt ott. Az egyik valamilyen miniszterhelyettes volt, Hidas István. Akkor ott volt egy rendkívül elegáns kommunista, Erdei Ferenc. A harmadik ember Mekis József egy őskommunista, azt hiszem miniszterhelyettes volt, aki csak a rémálmaimban jön elő. Ez egy igazi brutális, olyan rendőrtábornok külsejű rémség volt. A térről meg közben felhallatszott, hogy – Nagy Imrét akarjuk! Nagy Imrét akarjuk! –
Én soha nem féltem. Egy azonban biztos, hogy vacogtak a térdeim, úgy féltem ott közöttük.
Közben beesteledett és megpróbálták a népet elzavarni onnan. Például úgy, hogy leoltottak minden fényt. Erre az emberek elővettek náluk lévő újságokat, vagy ami náluk volt és meggyújtották. Százezer ilyen papírfáklya égett a levegőben. Az erkélyen ott volt a mikrofon, bárki belebeszélhetett. Máig sajnálom, hogy legalább egy mondatot nem mondtam bele. A feleségem ott volt a tömegben. Egyszer csak meglátja a férjét, az ifjú zsenit, lobogó szőke hajával, hogy ott van a feje fölött a kis erkélyen. Melyik fiatal nő, aki szereti a férjét, ne lenne ilyenkor nagyon büszke! Valami ilyesmi lehetett benne. Csak egyet nem tudott: hogy akkor lát az életben utoljára fiatalnak, jóképűnek, szőkének és egészségesnek. Amikor néhány nappal később újra találkoztunk, egy viaszsárga, élet–halál mezsgyéjén vegetáló beteget látott a kórházban. Az életemnek meg az ő életének talán a csúcsa volt az a pillanat a Kossuth téren. Jött a hír, hogy Nagy Imre megérkezett. Telnek a percek és még mindig sehol. Ekkor ugye az emberben felmerül a gyanú, hogy itt valami nem stimmel. Eltűnt a Mekis József, eltűnt az Erdei, a Hidas. Volt közöttünk egy srác, ez azt mondta: - Na gyertek! – Odavezetett minket egy szobához. Ahogy beléptünk, azt láttuk, hogy ott ül ez a három sötét fickó, közöttük a Nagy Imre.
A Nagy Imrének kis jegyzetlapocskák voltak a kezében, az előre megírt beszéde, amit azok hárman ott lektoráltak, cenzúráztak. Meg sem mertek mukkanni, amikor megragadtuk a Nagy Imrét és elvittük.
Volt egy erkély, egy zsámolyfélét helyezett a földre az Osváth Gyuri, a Nagy Imre arra lett fölállítva, mivel egy kicsi ember volt, s hogy rendesen lehessen látni őt lentről. Fogtuk két oldalról, hiszen egy hatvan éves ember volt, meg ne szédüljön. Eszembe jutott mindez akkor is, mikor bő harminc évvel később, az újratemetésén díszőrséget álltam a koporsója bal oldalán.