Varró Csaba
1937. április 20-án Kőhalmon született. A forradalom előtt technikusként dolgozott a Magyar Optikai Művekben, majd a munkástanács tagjává választották. A forradalom leverése után első fokon halálra, másodfokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult. Később technikusként, szervezőként dolgozott.
A Magyar Optikai Műveknek voltam az egyik fiatal, 19 éves technikusa. Mikor meg kellett választani az üzemi munkástanácsot * és minden műhely megválasztotta a maga delegáltját, akkor felállt az egyik fiatal és azt mondta: - Ezt a forradalmat a fiatalok csinálták, hát akkor miért nincs egy fiatal sem a Munkástanácsba? – Ezek után közfelkiáltással engem választottak meg. Én voltam a legfiatalabb, nekem nem volt családom, így minden olyan futárszolgálatot és kézbesítést rám bíztak, ami életveszéllyel járt. Én meg teljesítettem a kapott feladatokat. Aztán amikor megalakult a központi munkástanács, akkor – mint ilyen mozgékony legénykét – oda is engem delegáltak. Miután nekem volt a feladatom, hogy a Magyar Optikai Művek őrségét megszervezzem, ezért nagyon sok kézifegyvert gyűjtöttem össze. A karhatalmistáknak az volt a módszerük, hogy megvárták, amíg a munkások kijönnek és eltávolodnak a gyártól és csak ott ütötték verték, ott csaptak le rájuk. A fegyverek miatt azonban nem mertek bejönni a gyárba. Ezek a fegyverek később nagyon kellemetlenné váltak.
November 4-én vasárnap ez a vicc járta Budapesten: - Tudjátok, hogy miért hajnalban jöttek be az oroszok? Azért, mert még aludtak a pesti srácok. -
A foglyok a börtönben a fűtőcsöveken keresztül morzéztak, hogy ’57 november 7–én az ünnep alkalmából amnesztia lesz. Én meg visszamorzéztam, hogy – Egy fészkes fenét! Most ítéltek halálra! – Na, utána csend lett. Mikor a fellebbviteli tárgyalásról – ahol életfogytiglant kaptam – visszavittek a börtönbe, az egyik hóhérsegéd teljesen szürke arccal odalökött a falhoz és azt kérdezte: - Mi van, Csaba? – Életfogyt! – válaszoltam. Látszott, hogy nagy kő esett le a szívéről, mert így nem kell, hogy a kötelet a nyakamba akassza. A vacsoráját, ami jó borjúpörkölt volt, odaadta és azt mondta: - Magának tettem félre, egye meg! – Tehát a hóhérsegédek is ilyen lelkiállapotban voltak! Mert tizenhét- tizennyolc éves fiúkat, lányokat felakasztani – hát nagyon kérges szívű embernek kellett annak lenni, aki nem rendül ettől meg.
Rettenetes volt, amikor vitték ki a többieket a kivégzésre, mert az én cellám az ajtó melletti első cella volt, és mindenkit ott vittek el előttem. Amikor levették a hullákról a vándorvasat – amivel a kezüket- lábukat összehúzták, hogy felférjen mindenki a kétméteres akasztófára – azt oda dobták le a földre, a cellám ajtaja elé.
Az volt a legrosszabb, amikor azt kiáltották, hogy – Fiúk, ne bosszuljatok meg! – Hősök voltak azok, akik életüket adták a forradalomért. De azok. akik ártatlanul meggyilkoltattak és mégis azt kiáltották, hogy – Ne bosszuljatok meg! – valahol ez volt a forradalom legszebb pillanata, ez volt a forradalom legszebb gyümölcse.
* : A munkástanácsok – hasonlóan a forradalmi bizottságokhoz –, a gyárakban a forradalom mellett álló munkásság képviseletének szervei voltak.