Vasi Ferenc
1935. január 8-án Dorogon született. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezred sorkatonájaként részt vett az ún. Juta-dombi tűzpárbajban a szovjet hadsereggel. Ezért 1958-ban letartóztatták, a bíróság első fokon tíz évre, másodfokon négy év börtönre ítélte. 1961-ben szabadult, később postásként dolgozott.
Á vós házak voltak ott, amiben ávéhás tisztek laktak a családjaikkal. Bementünk az egyik családhoz. Mindjárt megterítettek. Összefutottak ott az asszonyok, hogy vagyunk, mint vagyunk. A társamat, a Motil Józsit ismerték, mert az néhány napja ott volt szolgálatban. Egyszer csak megszólalt a telefon, bejelentkezett a férjem uram, egy ávós ezredes, hogy jön haza. Mindjárt megkérdeztem, hogy merre van a mosdó. Kihívtam a Józsit. Mondom – Te Józsi, tűnjünk innen a büdös francba! Ez bejön és meglát itt három katonát, itt félreérthető dolgok lesznek! – Megint az utcára kerültünk, majd a XIII. kerületi Pártbizottságon éjszakáztunk.
Reggel keresztülmentünk az Árpád hídon és elérkeztünk a Schmidt kastélyhoz. Pont akkor jött arra egy orosz oszlop. A kastélyból elkezdték őket a felkelők aknázni, lőni. Mi meg bent a kellős közepén. – Na – mondom – eddig megúsztuk, de most itt döglünk meg! –
Mikor abba maradt, akkor mentünk tovább, kifele a Bécsi úton. Ott álltak sorba kenyérért az asszonyok. Mondták, hogy – Jaj, vitéz úr, menjen előre! – Egy kiló kenyérre volt hármunknak pénzünk. De hát mondom – Gyerekek, a kenyér nagyon keserű üresen! – Egy paraszt néninek odaköszöntem, hogy – Dicsértessék a Jézus Krisztus! Néném asszony megengedi, hogy megegyük magánál a kajánkat, ne kint a hidegbe? – Mert ugye november 8-án már bizony elég hideg volt. Akkor erre szépen mondta, hogy jöjjünk be. Elővettük nagy kegyesen a kenyeret, fölszeltük. Hozott kolbászt, szalonnát meg mindent. Jól teliraktuk magunkat, még adott az útra is. Még aznap legyalogoltunk egészen Tokodig, arra jöttek ilyen ruszki oldalkocsis motorkerékpárok golyószóróval. Beugrok előlük egy kis utcába, neki valakinek, majd a frászt kaptam. Egy gyárőr volt, aki a tokodi üveggyárra vigyázott. Azt mondja – Ne menjenek ám tovább Vitéz úr, jöjjenek be! – Jól van, hát be is mentünk az üveggyárba. Ott aztán úgy tele zabáltattak bennünket disznótorossal, hogy nem is kifejezés.
Másnap reggel elindultunk hazafelé. Ahol a vasút keresztezi az utat, a bakter azt mondja – Hova mennek vitéz urak? – Mondjuk – Megyünk haza. – Jött egy vonat. Kiment, leállította egy piros zászlóval. – Itt van ez a három katona, vigyétek el őket!
– Behoztak minket a dunaalmási bekötőútig. Onnan megindultunk gyalog, de nem hiszem, hogy száz métert mentünk volna, mikor arra jött egy katonai dzsip. – Hova mentek? Hát Tatára, hova mennénk?! – Azt mondja – Ugorjatok fel! – Felugrottunk, csak az volt a baj, hogy a dzsip teli volt fegyverrel. Egy kicsit borsózott a hátunk, mert azt tudtuk, hogy Tatán a laktanya előtt el kell jönni és feltételeztük, hogy a ruszkik már ott lesznek. Hát ott is voltak. Megállítottak bennünket. Jött egy ruszki hátulra, kiabált. Aztán a vége az lett, hogy egy rakétát kért. Jó, adtunk neki egy rakétát. Hazaértünk.