Villi Ferenc
1934. október 10-én Belyén született. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezred sorkatonájaként a budapesti Juta - dombnál tűzharcba kerültek a szovjet hadsereggel. Ezért 1958-ban letartóztatták, az elsőfokú bíróság tizenhárom évre, a másodfokú tíz év börtönre ítélte. 1965-ben szabadult.
Híradós voltam a második ütegben. Azoknak lógott egy ágyúja a kocsi mögött, amelyen mi is mentünk. Kikerültünk a Juta-dombra, a homokbányába, Soroksáron. Az volt a parancs, hogy az oroszok mehetnek kifelé, de befelé nem. A négy löveg csöve beállítva, az országútra nézett. Én a könnyűsöknél voltam. Ástunk a homok oldalába egy bunkert. Ott valahol találtunk egy vaslemezt. November elején azért már csak hideg van. Betakartuk a tetejét, vágtunk egy bejáratot oldalt. Összehordtunk ott mindent gazt, rongyot, meg volt a pufajkánk, pokrócot, hogy ne fázzunk és a távbeszélő készülék mellett ott dekkoltunk lent a gödörben. Ha hívás volt, akkor közvetítettük. Volt egy naplónk, amibe mindent jegyezni kellett. Csak egy szakaszt láttunk be az országútból. A közepesek a krumpli vermektől még ráláttak hosszabban az országútra.
Úgy szólt a tűzparancs, hogy leadnak egy figyelmeztető lövést a levegőbe, és ha az oroszok nem állnak meg, akkor a második lövés az nekünk már tűzparancs, akkor a könnyűsöknek be kell szállni, tüzet kell vezényelni a rajparancsnokoknak.
Egy szép napon elhangzott az ágyúszó, meg az a bizonyos második is. Az oroszok odaértek a mi sávunkba és akkor nálunk elkezdtek lőni a gyerekek. Szétlőtték a teherkocsit. Az emberek ugráltak róla, akik rajta voltak. Persze, hogy a kézifegyverekből nagy ropogás volt, mert a civilek elbújva lent várták ezeket. Ugyanis voltak ott civil fegyveresek is, járkáltak oda föl hozzánk, de legtöbben gyerekek voltak azzal, hogy – Katona, adj egy gránátot, meg lőszert! – A lövöldözés vagy tíz percig tarthatott. A tűzparancs rám is vonatkozott, használtam a géppisztolyomat, amit úgy szereztem, hogy elcseréltem. Akkor mindent lehetett. Meg volt a karabélyom is, a kocsi tetején. Nem lőttem én a karabéllyal egyet se. Spóroltam vele, hogy ne kelljen fegyvert pucolni. Mikor vége lett az egésznek, akkor annyi volt, hogy minél előbb összepakolni és eltűnni onnan, mert a helikopterek mászkáltak a fejünk fölött. Biztosak voltunk abban, hogy bemértek bennünket és ha nem megyünk el gyorsan onnan, akkor szétvernek bennünket. Vagy jönnek az országúton a ruszki páncélosok.
Ugyanis előtte egész éjjel vonultak befelé, több száz tankkal. Ezek ellen mi a francot akartunk volna mi a négy ágyúval? Ez öngyilkosság lett volna. Úgy látszik, hogy ezt a parancsnok is meggondolta, mert nem adta ki a tűzparancsot.
Másnap aztán mentünk a Magyar Optikai Művekhez, ott egy nagy üres terület volt. Ott tüzelőállásba állítottuk megint az összes ágyút. Mi bent voltunk a Műszergyárban és onnan, a kerítésen keresztül néztük végig, ahogy az oroszok leszerelnek bennünket. Egy csomó orosz tankkal ezek megrohanták a terepet. Kivették a lövegekből a lövegzárat. – Na, gyerekek, kettesével – hármasával szállingózzatok el!